Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság

Ma miközben egy a nők helyzetéről szóló könyvet olvastam: rájöttem, hogy igazából még el se kezdtem, máris belefáradtam a "Biblia azt mondja" jellegű teológiai vitákba... Lévén olvasni mindenki tud, tehát igazából értelmezésbeli kérdésekről van szó igazából, azokat pedig napestig lehet magyarázni...

A Biblia alapján az égvilágon mindent alá lehet támasztani - lásd rabszolgaság. Már nem tudom hanyadszor olvasom ugyanannak az 5 kritikus igeversnek a magyarázatát (nyilván a férfi, mint fejről szóló és a nők nem taníthatnak jellegű versekről van szó), és hogy őszinte legyek... UNOM. Minden egalitarista könyvben szerepelnek, 220 értelmezésük van. Sőt, vágom a komplementer értelmezéseket is. (Csak vitatkozni ne kelljen, mert akkor garantáltan semmi nem fog ebből eszembe jutni.)

Miért nem foghatjuk meg a kérdést gyakorlati módon: Isten szexista? Nem - akkor ne az alapján döntődjön el, hogy mit tehetek és mit nem, hogy mi van a lábam között. Mert ha a képességeimnek és ajándékaimnak ebbe semmi beleszólása nincs, viszont az, hogy nőnek születtem, kizár bizonyos dolgokból (amikre a biológia szerint képes vagyok), akkor az szexizmus. Nem tudok egy szexista Istenben hinni - mert az az Isten nem jó, tökéletes és főleg nem igazságos.

Amikor nőket bátorítanak a tanításra, amikor arról prófétálnak, hogy a női vezetők felemelkedésének a korszaka jön, amikor odajön hozzám a pásztor és vállon vereget, hogy keep on fighting the good fight (basically), akkor a szellememben érzem, hogy Isten nem akar kizárni semmiből. Szabadságot adott, erőt adott, a Szentlelket adta, hogy az Ő felhatalmazásában és tekintélyében járjunk mi nők is - a férfiakkal egyenlően. A csontjaimban érzem a szabadságot, a felszabadultságot.

Amikor pedig a női alávetettségről hallok, meg, hogy mit és hogyan nem szabad nőként, összeszorul a gyomrom, és össze-vissza ver a szívem. A dühtől. Mert ezekkel a szavakkal nők ezreit sebezzük meg és tesszük képtelenné arra, hogy az Istentől kapott elhívásukat betöltsék. Őszintén, szerintem az egyik legrosszabb, ami történhet valakivel, az az hogy nem hozza ki magából azt, amire az Atya elhívta. Elképzelem, hogy Isten előtt állok majd a számadáskor, és arról számolok be neki, hogy nem tettem meg, amire kért (mint a szolga, aki elásta a talentumát). Elsírom magam, ez annyira borzalmasan hangzik.

Mi a konklúzió? Jelenleg annyi, hogy elegem van a teológiai magyarázgatásokból, mert úgy tűnik senki sem fog meggyőzni senkit. Másrészt pedig az, hogy Istennel beszélgessünk a témában és kérjük a Szentlelket, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,17). Ahelyett, hogy azt néznénk, hogy kinek hogyan és mit szabad vagy nem szabad, inkább arra kéne teljes erőbedobással figyelnünk, hogy bemutassuk Istent a világnak - beszélünk Róla és arról, amit tett az életünkben, és szeressük egymást, mert állítólag erről fognak megismerni minket. (Jelenleg úgy hallom, sajnos nem éppen erről ismeretesek a keresztények...) Túl jól élünk, és túl keveset teszünk, ha van időnk arra, hogy megmondjuk másoknak, hogy mit (nem) tehetnek, és próbáljuk elmagyarázni nekik, hogy mire (nem) hívta őket Isten...